Ha akarod, nem mese

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Ha akarod, nem mese

augusztus 12, 2016 Cikkek 0

“Sose használnék egy kalácstakarót, bármennyire is zsidó vagyok, itt nem kell zsidónak lennem! – hadakozom a kisöreggel, ő pedig behív a boltjába, mondván, hogy mutat nekem valami különlegeset, ha már én vagyok Herzl álmának megvalósítója, a zsidóságáról megfeledkező betelepült.”

Vadász Éva írása

Türelmetlenül verejtékező embermasszában haladok a sorral. Elektromos pipát szíva lépked mellettem egy csóka. Minden lépésnél más irányba bólint. Mintha mindenkit ismerne, vagy legalábbis mintha mindenki köszönne neki. Néha mondjuk visszaköszön, de igazából csak méregeti a kínálatot szerintem. Talpam alatt fűszeres pocsolya csorog. Jobbomon fekete-fehérbe öltözött nő a parókáján át dicsér egyenesen az én fülembe mindent, amit lát és szagol. Egy pillanatra mintha felgyorsulna a sor, de ez csak érzéki csalódás.

Péntek kora délután van és ilyenkor egész Izrael siet, de az idő mégis inkább cammog. Jön, jön be a szombat, a piac hamarosan zár, el kell adni a romlandót. A portékák izzadásával fordított arányban esik az áruk és egyenes arányban emelkedik az árusaik hangjának ereje. “Kétszáz gramm pisztáciát húsz helyett egy tízesért!” – üvölti az izmos kreol pasas a sarki standon, és keresem Nusit a szememmel, kell-e a pho levesbe pisztácia, de ő minden valószínűség szerint legszívesebben már a hentesnél alkudozik valami fonnyadt marhára. Egyébként imádnám a piacot.

Beállok a friss fűszereshez, és ismételgetem a listát. Csillagánizs, koriander, fahéj, gyömbér, szójacsíra. Az eladó fénysebességgel szolgálja ki a tömeget, de mivel én vigyázzállásban várok a soromra, idő lesz, míg észrevesz. Az elém furakodó csaj gépfegyvere a nyakamat súrolja, egy koma szívdobbanását a lapockámban érzem, a bal könyökömre csador omlik.

Nusi hív, hogy két iraki banya leültette őt valami kockás terítős asztalhoz, és fúrjam át magam azonnal a masszán, mert valami ellenállhatatlan édességgel kínálják, és én mégiscsak jobban tudok arabul. Én arabul. Fantasztikus feltételezés. De Nusi, a banyák askenázi zsidók! Vedd elő az összes héberedet és beszélgessél el velük szépen, míg én meditálok egyet még a sorban, hátha sorra kerülök. És hopp, az enyém az árus figyelme, egy perc alatt a kezemben az összes fűszer, nyargalhatok az iraki részre. Az egytestű embermassza ezer karjával hadonászik és lökdös, bármerre indulok, mintha kulcs kéne, hogy egyáltalán egy rés nyíljon előttem. Vak csaj nyomakszik át a tömegen bot nélkül, szál egyedül, mindenki előre engedi, többen kiabálnak, hogy vigyázzanak már a csajra, mert nem lát. Pillanatok alatt eljut a másik oldalra, beáll a sorba, mint mindenki más.

Ezzel zsebre teszem az összes pesti zsörtölődésemet, imádom ezt az országot, az emberek segítik egymást, mindenkinek halaszthatatlan élni valója van, és süt a nap. Fel is rakom az irtó menő napszemüvegemet, amikor megállít egy terítőárus.

BarheszKérdem tőle: Miért vegyek én péntek esti kalácstakarót tőled, te drága terítőárus, amikor a péntek esti kalácstakaró én magam vagyok? Én vagyok a Dávid-csillag is a nyakadban. Értem, mit beszélsz, aranyoskám, mondja kedvesen a terítőárus. Pont ezért vegyél, látod, milyen szépek! De a lényeg, hogy olcsón adom neked, mert ilyen szépet mondtál! De hát nem is mondtam szépet, csak azt, hogy nem kellenek nekem ilyen holmik, sose használnék egy kalácstakarót, bármennyire is zsidó vagyok, itt nem kell zsidónak lennem! – hadakozom a kisöreggel, ő pedig behív a boltjába, mondván, hogy mutat nekem valami különlegeset, ha már én vagyok Herzl álmának megvalósítója, a zsidóságáról megfeledkező betelepült. Utánamegyek. Magam is meglepődtem az imént, micsoda pengeéles hasonlatokkal összegeztem a zsidóságomat! Egyszerű gondolataim – amin úgy húsz éve töprengek, ha nem negyven – hirtelen kisuhantak a számon és rápattintottam őket erre a jóemberre. Ez jó érzéssel tölt el. Jók lesznek még valamire ezek a frappáns mondatok, ha másra nem, itt kedvezményt kapni arra a különlegességre, amit majd mutat, amit egyébként nem fogok megvenni.

A standja mögötti boltban a plafonról is lógnak a terítők, és ő előhúz egy hosszú textilt a fiókból, amin hatalmas betűkkel írt nevek állnak sorban egymás után. Csak nevek. Színesen kihímezve, kicsit megporosodva. Na, ezt nem eladni mutatja nekem, mondom is neki, de hát ez egy wimpel! Igen, mondja, a szüleim az Exodus hajón magukkal hozták az otthoni zsinagógából ezt a Tóra-összekötő textilt. A zsinagóga közösségében született gyerekek neveit hímezték rá. Nézd, ez itt az apám neve – mutat rá a világoskék hímzésre. Nagyon szép, mondom, de miért nem adod ezt egy múzeumnak, vagy keretezed be és teszed ki a falra? Mert ahogyan a kalácstakaró te vagy, az én zsidóságom ez. Itt a fiókban. Végigsimítja ráncos ujjaival a világoskék betűket, meleg szeretettel, homályos nosztalgiával. Megigazítja az időközben félrecsúszott kipáját, amit a pár szál haja egy csitt-csattal tart, és már tessékel is ki a standja felé, hogy ugyan vegyek már egy szép terítőt, kell az a péntek estéhez. Mondom: kisöreg, azt az izraeli mindenedet, dehogy veszek, de kincsként őrzöm tanításod. Erre ő mélyen a szemembe néz és a mutatóujját az orrom elé tartja. Mondok még valamit neked, ha már tudtad, mi az a wimpel. Herzl tényleg azt akarta, hogy elfelejthessék az emberek a zsidóságukat itt, a Zsidó Államban. De azt is mondta, hogy „ha akarjátok, nem mese”. És ez alatt nem csak az ország felépítését értette. Hanem azt is, hogy mindenki a saját zsidóságának a kovácsa. Szóval, ha te nem kalácstakaróval, hanem valahogyan egészen máshogy akarsz itt zsidó lenni, ha akarod, nem mese. Az idő egy méla pillanatra megáll, és meglátom benne a jövőmet.

Azzal sarkon fordulok és Nusi felé veszem az irányt, aki csak fél évre volt itt és ma búcsúvacsorát ad pho levessel és Becherovkával, csak hogy családias legyen a hangulat. Szomorú, amikor elmegy valaki, de az élet egy pillanat, mindenki szeret itt mindenkit. Ezért jöttem ki a piacra a Nusival, egyébként nem imádom a piacot, de ha akarom, mese.

Megjelent a nyomtatott Új Keletben