Séta Katamonimban

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Séta Katamonimban

december 1, 2016 Cikkek 0

Ha megemlítjük a negyed nevét – hivatalosan Gonenim, de gyakorlatilag mindenki a Katamonimot használja –, a jeruzsálemiek többsége nagy eséllyel nem fogadja kitörő lelkesedéssel. Ugyanis a régi Katamonnal ellentétben, melyet a Szan Szimon kolostor, a német és a görög kolóniák, valamint az elegáns Talbie negyed határol, a város ezen kerülete egészen a legutóbbi időkig nagyon szegénynek, problémásnak, és úgy általában kerülendőnek számított.

Miért a múlt idő, kik is lakják ezt az amúgy a belvárostól csak húsz percre eső, kedves, lankás vidékre épült városrészt, és miért a rossz hírnév? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben az írásban.

Katamonim rövid története

Kezdjük száz évvel ezelőtt: ekkor Katamonim még nem volt a város része, ligetes-dombos vidék volt, és a mellette fekvő régi Katamonban is csak pár villa és ház állt, amit az óvárosból kiköltöző gazdag arabok építettek a görög katolikus patriarchátustól megvásárolt földeken. Szomszédjukban német templomosok éltek – ennek az időnek a nyomai ma is jól láthatóak például az Emek Refaim utcában és környékén.

Talpiot átmeneti tábor

Talpiot átmeneti tábor

A függetlenségi háborúban komoly harcok folytak itt, és a zsidókat is elég sok veszteség érte, de sikerült megszerezniük a területet. A város ebben az irányban eleinte nem terjeszkedett, azonban az ötvenes évek elején több mint százezer zsidó menekült érkezett kurd és iraki területekről, és nagyjából a felüknek a Katamonimtól keletre fekvő talpioti átmeneti tábor (maabara) volt első otthona Izraelben. Ahogy például Mordeháj Jerusalmi Bagdadtól Jeruzsálemig című könyvében olvashatjuk, ez a tábor közel sem volt a sokak által a megérkezés előtt elképzelt tejjel és mézzel folyó Kánaán. A sok tízezer ember sátrakban, bádog- és (jó esetben) favityillókban, még jobb esetben a brit hadsereg által hátrahagyott őrkunyhókban lakott, nem volt sem rendes folyóvíz, sem illemhelyek, áramról és gázról már nem is beszélve.

Új bevándorlók

Új bevándorlók Jeruzsálemben, 1958 – fotó: Pridan Mose / Nemzeti fotógyűjtemény

A szörnyű körülmények felszámolására kezdték el építeni sorjában a Katamon melletti negyedeket, összesen hetet 1952-től mintegy tíz éven át.

És most…

Ruhama Davino, a kerület egyik aktivistája és őslakosa mesélte el nekem családja történetét: ők kurd zsidók, a mai iraki kurd autonómia területéről érkeztek a nagyszülei, akkor kiskamasz szüleivel együtt. Örültek, amikor átköltözhettek az újonnan felépített és ma is álló kétszintes, egyenként 4-8 lakásos épületekbe. Négy gyerekig egy másfél szobás lakás járt, de mivel a legtöbb családnak 8-10 gyereke volt, két lakásba költözhettek be. Sokan, ahogy ők is, idővel megtoldották az épületeket még 3-4 szobával: vagy a kertet építették be, vagy a tetőt. De akkoriban a nagyszülei örültek, hogy ha már elvesztettek mindent a menekülés során, legalább volt helyük a viszonylag tágas kertekben gyümölcsfákat ültetni, sőt a legtöbben újra tartottak egy pár bárányt és kecskét is. Mivel a legtöbben nagyon szegények voltak, és a környék akkoriban nem rendelkezett jó tömegközlekedéssel, így a munkába állás, és a munka megtartása is nagy nehézségekbe ütközött, a háztáji elengedhetetlen volt a létfenntartáshoz.

Ruhama példáját nem sokan követik, az ő generációjából elég kevesen maradtak a negyedben, mert a sok gyerek között nem érte meg felosztani a megtoldásokkal sem túl nagy lakásokat, így a szülők-nagyszülők helyére csak egy-egy örökös költözik be általában, és a többiek máshová mennek. Időközben, főleg az utóbbi tíz évben Katamonim igencsak megváltozott: a jó tömegközlekedés, az egyre több oktatási intézmény, az egyéb infrastrukturális fejlesztések (pl. a Begin autópálya és a Malha bevásárlóközpont), valamint az ingatlanárak gyors ütemű emelkedése miatt a negyed hirtelen már nem is tűnik olyan rossz helynek: rengeteg diák, fiatal családok, vallásos amerikai új bevándorók költöztek ide.

Modern épület kiegészítések az ötvenes években épült házakon, 2009 - fotó: Ranbar / Wikipedia

Modern épület kiegészítések az ötvenes években épült házakon, 2009 – fotó: Ranbar / Wikipedia

Ezért felkapom a fejem, amikor egy kora reggel az egyik, még mindig kétszintes házból egy aprócska néni lép ki, gyönyörű, fehér alapon kék hímzéses ruhában és kendőben, arany lánccal a nyakában és karkötőkkel a kezén. Olyan, mintha egy keleti meséből termett volna itt, a babakocsit toló amerikai anyukák és laptopozó diákok között. Ő Aviva, aki az ötvenes évek elején érkezett Irakból Izraelbe, és azóta is ugyanabban a házban él. Már nagyon öreg, ezért csak a kórházi vizsgálatokra mozdul ki, azonban szerencsére egyik lánya és az unokái a közelben laknak és tudnak neki segíteni.

Egy fiatal anyuka azon aggódik, hogy az épületek nem földrengés-biztosak – ahogy Izrael épületeinek nagy része nem az –, és azt latolgatja, hogy mik az esélyei annak, hogy itt is olyan katasztrófa történjen, mint Olaszországban nemrégiben. Szerinte mindent le kéne itt a földig bontani és új, biztonságosabb, sokemeletes épületeket felhúzni. Azonban nem mindenki gondolkodik így, Ruhama és családja, vagy Moti (aki képes apró élelmiszerboltocskáját fenntartani a hatalmas szupermarket mellett, mert annyira szeretik az emberek, ahogy kiszolgálja és jó tanácsokkal látja el őket) szeretnék, hogy kerületük az maradjon, ami. Kérdés, hogy erre van-e esély akár építészetileg, akár kulturálisan.

Számomra, mint magyar, és ami az itt élők szemében fontosabb és értelmezhetőbb kategória:  askenázi új bevándorló számára ez az egész kulturális egyveleg és a keleti hagyományok hihetetlenül izgalmas, felfedezendő értéknek tűnnek. A történet viszont korántsem ilyen egyszerű, ha megkapargatjuk a felszínt: az itt lakók, a szüleik, illetve nagyszüleik is elnyomásban, és abban a tudatban nőttek fel, hogy ők másodrendű állampolgárok, és a legjobb lesz, ha elfelejtik hagyományaikat és beilleszkednek az izraeli társadalomba. Persze tudjuk, hogy az elmúlt 30-40 évben hatalmas változások zajlottak le ebben az ügyben, és már korántsem ilyen szomorú és fekete-fehér a szefárd és mizrachi zsidók helyzete, elkülönülésük a többségtől vagy egymástól.

Viszont létezik ez a narratíva is, melyet egy érzékeletes példával szemléltetnék.

Persze a legfontosabbról, az ételről van szó. Izraelbe érkezve örömmel fedeztem fel a sólet és a maceszgombóc testvéreit, például a kubét és a dzsahnunt. Katamonimban a családok nagy része még mindig kubét eszik péntek délben, ez a hagyomány szilárdan tartja magát. Mégis meglepett a kis Dávid és Ruth – félig kurd, félig iráni gyerekek – reakciója, amikor a dzsahnunról kérdeztem őket. Elfintorodtak, és amikor nem értettem, hogy miért, Dávid azt mondta: Hát nem tudod? A dzshanun a jemenieké, mi olyat nem eszünk, mert mi kurdok vagyunk!

Korányi Eszter – Új Kelet