Szuszia – Egy szebb múlt nyomában

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Szuszia – Egy szebb múlt nyomában

december 30, 2016 Cikkek 7

Egy név, három hely. A három Szuszia egymástól tíz perc sétára fekszik a Hebrontól délre eső dombos, félsivatagos vidéken, Jatta palesztin város és Arad között: az egyik egy ókori rom, a másik egy palesztin falu, a harmadik pedig egy zsidó telep.

A hely ismert története az 5. századig nyúlik vissza, ekkor épült a ma részben felújított zsinagóga is, az egyik a Júdeában ismert négy közül. A települést zsidók lakták legalább a 8. századig, de lehet, hogy egészen a keresztesek érkezéséig; a 8. század körül jelentek meg az arabok, akik a zsinagóga egy részét mecsetként kezdték el használni.

A települést a 19. századig hol lakták, hol nem – ám a kutatások szerint e század elejétől fogva a területet három beduin nagycsalád használta, akiknek állandó lakhelye Arad mellett volt. Az őszi-téli hónapokban ide jártak legeltetni, gazdálkodni – főleg olajbogyót szüretelni.

Kilátás Beit Meirből a Júdeai hegyekre

Kilátás Beit Meirből a Júdeai hegyekre

Izrael megalapítása jelentősen megnehezítette ezt a félnomád életmódot – így járt gyakorlatilag az összes beduin törzs a mai Izrael, illetve Jordánia területén –, azonban a jordán–izraeli határ 1953-as véglegesítéséig még úgy-ahogy, de sikerült fenntartaniuk ősi, kétlaki életformájukat. Amikor végképp lezárták a határokat, úgy alakult, hogy éppen Szusziában voltak, így ott ragadtak. Azóta is itt él nagyjából 250-300 ember.

Ezeket az utolsó mondatokat Nasszertől hallottam egy forró júliusi napon, aki egy nemzetközi csoportnak mesélt a falu történetéről a „legújabb Szusziában”, a palesztin-beduin település egyik sátrában. Mivel későn érkeztem, a bejáratban álldogáltam, amíg az egyik idősebb helyi úr ellentmondást nem tűrően beinvitált a sátorba, jelentőségteljesen megütögetve botjával azt a helyet, amit a padlón nekem szánt. Így a történet utolsó pár percét már együtt hallgattam meg nagyjából 30 zsidó aktivistával, akik a világ minden tájáról érkeztek ide tíz napra, hogy palesztinokkal és izraeli zsidókkal együtt erőszakmentes akciókkal hívják fel a figyelmet a palesztin lakosság küzdelmeire Betlehemben, Hebronban és a városokhoz közel eső falvakban.

A csoport idősei és fiataljai beszélgetve emlékeztek az egykori otthonukra, amely ma nemzeti parkként funkcionál - fotó: Korányi Eszter

A csoport idősei és fiataljai beszélgetve emlékeztek az egykori otthonukra, amely ma nemzeti parkként funkcionál – fotó: Korányi Eszter

Nasszer a falu egyik vezetője és jól beszél héberül, így kommunikál a legtöbb aktivistával – többek között a Törjük meg a csendet! (Sovrim stika), a Rabbik az emberi jogokért, a B’Tselem és a Zsidó Erőszakmentesség Központja embereivel –, akikkel együttműködik annak érdekében, hogy sikerüljön véget vetni a falu rendszeres lerombolásának. Valódi céljuk az lenne, hogy visszatérhessenek az ősi zsinagóga közelébe, ahonnan az ásatások miatt 1987-ben kitelepítették őket, és azóta még látogatóba se nagyon térhetnek oda vissza.

Csoportunk érkezésének napja azért is volt különleges, mert a falu apraja-nagyja, valamint jó néhány, azóta máshol élő helyi is látogatásra készült az ásatások helyszínére, régi otthonukhoz, amely ma nemzeti parkként funkcionál. Mára az egykori lakosoknak ugyanúgy jegyet kell váltaniuk a belépéshez, mint bármilyen idegennek.

Az esemény nem nélkülözte az izgalmakat sem – pont aznap reggel az egyik zsidó telepesnek épp ott, az ősi zsinagógánál tartották a bár micvó ünnepségét, a két csoport között pedig nem túlságosan jó a viszony, sőt.

A beduin Szusziából érkező majd’ 150 ember békésen gyalogolt a tűző napon a nemzeti park felé, és miután a szervezők megváltották a belépőjegyet mindenki részére, az őr beengedett minket. Úgy tűnt, hogy a bár micvónak is vége van, így békésen tölthettünk ott nagyjából két órát – sétálással és meséléssel telt.

Bár nem értek arabul, elég világos volt, hogy az idősebb generáció tagjai azt magyarázták egymásnak és a fiataloknak, hogy hol éltek régebben. Be-benéztek a barlanglakásokba, a kutakba (amik persze most ki vannak száradva), a kamaszok szelfiztek, a nők csoportokban fényképezkedtek, a kisbabák sírtak, vagy elaludtak. Ha nem tudtuk volna, hogy kik is ezek az emberek, az egész hétköznapi turistalátogatásnak is tűnhetett volna.

Végül odaértünk a zsinagógához, ahol a csoport idősei meséltek arról, hogy milyen volt itt az élet, beszéltek a dúláról, aki világra hozta a kisbabákat, és aki nemrég halt meg – és arról, ahogy az eleinte barátságos régészek nyomán megérkezett a hadsereg és kilakoltatta őket.

Arabról héberre, majd héberről angolra fordították a történeteket, a csoport kamaszait tízpercenként kellett leparancsolni az árkádokról, ahova felmásztak – de egyvalami világosan kiderült: ez a közösség boldog volt itt, az egyszerű, de ismerős körülmények között, az olajfáik és a legelőik mellett, és ahol most vannak, az sokkal rosszabb. Történetüket még szomorúbbá teszi, hogy a hadsereg is elismeri, hogy ez a földdarab, és az is, ahol most a zsidó telepesek élnek, az 1880-as évek óta bizonyítottan palesztin magánemberek kezében van – így minden joguk meglenne arra, hogy itt éljenek.

Az egykori zsinagóga romjai, amelynek feltárása miatt az itt élő beduinoknak el kellett hagyniuk lakóhelyüket - fotó: Avishai Teicher / PikiWiki

Az egykori zsinagóga romjai, amelynek feltárása miatt az itt élő beduinoknak el kellett hagyniuk lakóhelyüket – fotó: Avishai Teicher / PikiWiki

Ezek után szétszéledtünk. Én Haledhez csatlakoztam, aki szintén jól beszél héberül – kertészként dolgozik Jeruzsálemben. Ő megmutatta nekünk a nagyapja barlangját, ahol a felirat szerint 1500 évvel ezelőtt fazekasműhely működött, majd elvitt a saját barlangjukba. Ennek egy részét befalazták, illetve feltöltötték földdel, de ő megmutatta, hol volt átjáró egy másik szobába, és mesélt róla, hogy kisgyerekként hogyan közlekedtek a lakásokat összekötő alagútrendszerben. Most járt itt először a kilakoltatás óta. Megviseli a látogatás, nem akarja magát sokszor kitenni ilyesminek.

Sok embert lakoltattak és lakoltatnak ki a mai napig az otthonaikból, ilyen-olyan okokból. Az én felmenőim között is akad nem egy ilyen, és valószínűleg bármelyik zsidó ember elmondhatja magáról ugyanezt. Azonban ez után a békés közös séta után felmerült bennem egy álomkép. Lehetne akár úgyis, hogy ezek az emberek visszaköltöznek a zsinagóga köré, folytatják a megszokott életüket, a turisták meg két legyet ütnének egy csapásra: betekintést nyerhetnek egy eltűnőfélben lévő félnomád kultúrába, és közben még egy ősi zsinagógát is megnézhetnének. Azt hiszem, Nasszeréket sem zavarnák a látogatók – eladhatnák nekik a szőtteseiket és a kecske- és juhtejből készített sajtjaikat.

Ki tudja, talán ha sokaknak vannak hasonló álmaik, és közben találkoznak is egymással, talán egyszer ez is valóra válhat.

Korányi Eszter – Új Kelet

 

7 hozzászólás

  1. ‫דוד רטי‬‎ szerint:

    ritka undorito, antiszemita cikk
    ez meg itt is parjat ritkitja

    • Méhecske szerint:

      Pallywood

    • frank peti szerint:

      A masodik sorral egyetértek ????

      • ‫דוד רטי‬‎ szerint:

        es az elso sorral nem?
        ezt a cikket, valamint az egesz izraelinfo-t az arabokkal
        osszehazasodott kereszteny magyar noknek szantak es
        szerkesztik, valoszinuleg. Akikrol olyan szep es meghato,
        erdekes iras jelent meg itt.

        • frank peti szerint:

          Az elso sorral nem.
          A cikket es az egesz izraelinfot zsidok irjak, szerkesztik es olvassak, persze ez utobbiak mellett rengeteg kereszteny is megtalalhato es az Izraelinfo szerkesztosege orulne, ha szerzoi es szerkesztoi kozott tudhatna arabot keresztenyt druzt beduint… legalabb az izraeli tarsadalmon belul megjeleno aranyukban… akkor lehetne a leghitelesebb a lap. ????

  2. aser szerint:

    Az mókás,amikor a beduin vissza akar költözni a barlangba.
    Bár ha jól meggondolom szellemi színvonaluk kb. ott van.

  3. Focus szerint:

    Egy eltunoben levo felnomad kultura … nem veletlenul van eltunoben, ugyanis egy atlagos beduin telepulesen borzaszto allapotok uralkodnak, higienia zero, telen mosakodas eppen csak van, zart terben rakott tuz mellett foznek, melegednek (be lehet menni a Soroka Korhazba megnezni, milyen allapotban erkeznek a betegek es csaladtagjaik). Kiugroan magas a gyermekeket ero sulyos balesetek szama, ezzel az Egeszsegugyi Miniszterium kulon programban foglalkozik. A gyerekek telen-nyaron mezitlab, ott vegzik a dolgukat ahol tudjak, a szemet leboritva a falu melle ahova akarjak. A megelhetesi (?) bunozesrol nem is beszelve. Nagyon szep, romantikus gondolat, hogy a cuki is beduin gyerekek teljesen autentikusan terelgetik 4 evesen ovoda helyett a kecskeket, aztan 6 evesen mar gyumolcsot is arulhatnak az ut mellett, es 10 evesen mar kiseroi lehetnek az anyjuknak ha intezni valojuk van a varosban (persze csak a fiuk, a lanygyerek az autentikusan megy dolgozni a foldekre). Csak eppen az atlagos beduin az menekul ettol az eletformatol, es a mult emlekenek megorzese mellett rendes lakast szeretne, egeszsegugyi elatast, csatornat, iskolat. Az autentikus beduin kultura negativumait pedig viselje el a zsinagogaban csaladi esemenyeket, unnepeket tarto telepes ugye. Mert a turistaknak lehet hogy 10 percig meglenne az exotikum, de utana gyorsan felszallnak a buszra es elhuznak onnan. A beduinoknak a fold kell, azt akarjak visszakapni, nem a barlangokat. Ez csak valami felreertelmezett karos szentimentalizmus. Cuki. Maximum.

Comments are closed.