Lányom és a kenyon

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Lányom és a kenyon

január 14, 2018 Cikkek 0

Követem Hannát az új kenyon (bevásárló központ), a TLV-Fashion minden eddiginél tágasabb terein át. Hanna drága nagyon lelkes. Meg akarja mutatni nekem az új épületegyüttes iskoláját, melyet múlt héten a barátnőivel fedezett fel. – De ne vedd ezt, szól hátra, mikor észreveszi, hogy a mobilomat nyomkodom futás közben. – Mondtam, hogy riport lesz, de nem mindent írok le.

Közben elmondhatnád, miért is szereted ezt a Gindi-féle építészetet – próbálkozom be először, de nem felel. Már kint járunk az utcán, ahonnan mozgólépcső visz fel egy felső szinten elhelyezkedő teraszos parkba. –  De hol az iskola? – Nem, ez nem úgy néz ki. Ez egy óvoda, mely a kiírás szerint a nem túl romantikusan hangzó Suk haSzitonai (nagybani kereskedői piac) nevet viseli, emléket állítva a közelmúltig e helyen működött létesítménynek.

Különböző nyitott átjárókon haladunk át. Kifejezetten sivár, amíg odaérünk az iskola kerítéséhez, melyet somer (őr) őriz. Kekeckedik, hogy nem engedhet be, ja, hogy magyar nyelvű újság? Hohó, azt meg pláne nem! Csak az igazgató engedheti meg – nyitja mégis résnyire előttünk az ajtót. Egyenesen, aztán jobbra fel az irodákig. A folyosókon aztán belefeledkezve fotózni kezdem az üveges falú osztálytermeket. Ezekért jöttünk. Kár, hogy a mi iskolánk nem ilyen – sajnálkozik Hanna –, az inkább olyan, mint egy nagy kórház. Nagyon jó, hogy belátni a termekbe, hogy az órák alatt sem kell úgy éreznünk, mintha el lennénk zárva a világtól.

Az órák alatt sem kell úgy éreznünk, mintha el lennénk zárva a világtól. – fotó: a szerző felvétele

Keressük a játszóteret, ahonnét lelátni a kenyonba. Egy lépcsőházba lépünk, még gondolom is, hogy jó alibi az őr előtt, hisz valamerre erre mondta az irodákat. Azonban a következő emeleten nem nyílik az ajtó. Visszamegyünk és kiderül, hogy minden ajtó csak egy irányba nyílik, azaz ki vagyunk zárva az iskolából, vagy inkább bezárva a lépcsőházba. A kis hajóablakszerűn nézegetünk be az iskolába, mintha egy akváriumban lennénk, tátogó halak. Akkor is hangtalan tátogunk, amikor végre feltűnik az őr, nyilván minket keresve, de sajna továbbmegy. Minden nagyszerűen hangszigetelt. Hanna pánikba esik, mire a mobilomon kiguglizom a titkárság számát, ismét feltűnik az őr. Végre észrevesz. Kölcsönösen megörülünk egymásnak. Alibink tökéletes, hosszú maradásunk oka, hogy a lépcsőház foglyaivá lettünk. Nem, már nem is kell engedély. Amiért jöttünk, az átlátszó falú osztályokat már így is láttuk. Még kicsit körbenéznénk az udvaron! Jó, persze, hogy nem fotózunk gyerekeket. Lenézünk az ablakokból. Alattunk a kenyon, az egész sok felhőkarcolós objektum kiszolgáló részlegei, sporttermei.

De aranyosak! – mutat most Hanna egy párra, kik egymáshoz göndörödve bámulnak ki az üvegen túli világba. – fotó: a szerző felvétele

Ahogy Hannának megígértem, fizetsége a cikkben való részvételéért egy éttermi meghívás. Felsikkant örömében, mikor az utcai oldal passzázsából egy távol-keleti étterembe lépünk. Imádja a szusit. Rajong mindenért, ami keleti. Húzott szemei székely nagyanyja tatáros vonásait idézik. Leülünk a kirakat teljes hosszában végighúzódó asztalnál.

A Bauhaus, mely Tel-Aviv építészetének egyik meghatározó eleme, szintén távol-keleti, japán ihletettségű – magyarázom. Mi az a Bauhaus? – kérdez vissza. – A Bauhaust német építészek hozták létre a két világháború közt, a japán építészetből megismert formarendszert követve. A japánok arányérzéke olyan, mint az afrikaiak ütemérzéke. Építészetük esztétikája ezen letisztult arányrendszerre épül. A fasizmus elől menekülő, többségében zsidó származású mérnökök voltak azok, akik ezen új értékrend szerint, a Jaffa mellett növekedésnek indult, modern várost felépítették. A Bauhaus az első olyan építészeti irányzat, mely teljes egészében elhagyja az ornamentikát. – Mi az az ornamentika? – kérdez közbe lányom kissé unott hangon. – Azok a stilizált levél- vagy növényformák, amikkel az épületek falait díszítették. – Ja, azok a giccses dolgok? – Giccses?! Mit értesz ez alatt? – Azt, ami valami akar lenni, de nem az – adja meg saját egyszerű nyelvén a vitathatatlanul helyes választ. Nagyon szeretem a szusit – teszi hozzá, mikor végre megérkezik az áhított adag. Halk, pengetős tradicionális zene szól, de az étterem plafonjáról a terem teljes szélességén körbehajlított hatalmas kivetítőn mozgó színek, formák az ultramodern Japánt idézik. Azért jó ez a TLV – mondja –, mert más. Amikor belépsz, olyan, mintha nem is Tel-Avivban lennél. – Megváltoztatja a hangulatodat? – próbálkozom egy számomra is értelemmel bíró meghatározással. De nem is hallja meg. – Miért jó az, ha nem olyan, mint Tel-Aviv? – térek vissza a még számára is követhető gondolatszálhoz. És nem is csalódom, mert azonnal válaszol: – Mert Tel-Aviv nem szép. Nézz ki, ez szép? – mutat a Hasmonaim útjának túlfelére, mert védelmembe veszem a szemem láttára felcseperedett várost. „Im tealmu, habeaja od lo taalem!” mondja hirtelen, azaz attól, hogy nem veszünk tudomást róla, a baj még nem szűnik meg. Nem értem, hogy ez a mondás hogy kerül ide. Mi köze az előzőekhez? Hogy a tatarozatlan, koszos város akkor is ott marad, ha én szépnek látom? Ezen rágódom kifelé menet az étteremből. Szellemem mindenben és mindehol szenvedélyesen összefüggéseket keres. – De aranyosak! – mutat most Hanna egy párra, kik egymáshoz göndörödve bámulnak ki az üvegen túli világba. Csak napokkal később jut eszembe ismét a megoldatlan talány, hogy vajon mit is akart mondani lányom azzal a mondással?

Mikor megkérdem, nevetve néz rám: Ja, azt egy busz oldalán olvastam!

Miért jó az, ha nem olyan, mint Tel-Aviv? – fotó: a szerző felvétele

Az írás az Új Kelet újság 2017 decemberi számában is megjelent nyomtatásban.