Kik vagyunk, honnan jöttünk?

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Kik vagyunk, honnan jöttünk?

február 23, 2018 Cikkek Társadalom Új Kelet 0

Izrael jelenlegi zsidó népessége két nagy és egy harmadik kisebb, de jellegzetes, különálló csoportot alkot. A főleg Európából, kisebb részben a két Amerikából és Dél-Afrikából érkezett askenázok, a Közel-Keletről és Észak-Afrikából jött „keleti törzsek”, akiket sommásan és tévesen szefárdoknak szokás nevezni (az imakönyveik a szefárd hagyomány szerintiek), valamint a jemeni zsidóság.

Askenázi – honnan a név?

A középkorban a Közel-Keletről és az Ibériai-félszigetről Németországba vándorolt zsidók alkalmazták lakóhelyükre. A szó Szászország nevének héberesítése (Sachsen – Áskenáz). Néhány nemzedék alatt kialakították a német nyelvhez hasonló, héber elemekkel dúsított és héber betűkkel írott jiddis (jehudi, azaz zsidó) nyelvet. Később a keresztesek pogromjai elől tömegesen menekültek a lengyel és litván királyságokba, majd az ukránok lakta területekre. Az első évszázadok viszonylagos nyugalma után az itteni lakosságnál fejlettebb ipari és kereskedelmi érzékű zsidókat itt is üldözni kezdték. Ekkor jutottak el Magyarország és Románia területére.

A 18. és 19. századi askenázi zsidóság kulturában, szokásokban – sőt bizonyos mértékben vallási ritusokban is – két nagy csoportra szakadt: a nyugati – francia, német, osztrák, cseh –, illetve a keleti – lengyel, baltikumi, orosz-ukrán és romániai –  askenázi népességre. Míg az előbbiek viszonylag hamar elfelejtették a jiddis nyelvet, az utóbbiak egészen a Vészkorszakig megőrizték.

A kétféle askenázi népesség határa éppenséggel Magyarország területén, nagyjából a Duna vonalánál húzható meg. A Dunántúlon és kisebb részben Dél-Magyarországon az eredetileg német ajkú „unterlandiak”, míg a keleti-északkeleti megyékben a Galíciából és Bukovinából érkezett, sokáig jiddis anyanyelvű „oberlandiak” képezték a többséget. A „nyugati” típusú zsidók bő évszázaddal korábban érkeztek Magyarországra. Kezdetben azoknál jóval műveltebbek és gazdagabbak is voltak: le is nézték a zömmel kiskereskedő és kisiparos, általában nagyon vallásos keleti „galiciánereket”.

A 19. században elkezdődött nagy kivándorlási hullám zsidók millióit is átjuttatta az Atlanti-óceánon túlra. Az első askenázi zsidók mind Észak-, mind Dél-Amerikában találkoztak a már több nemzedék óta ott élő szefárd zsidókkal, de csak akkor kezdtek érintkezni velük, amikor már megtanultak angolul, illetve Dél-Amerikában spanyolul vagy portugálul.

Szefárdok – honnan a név?

Bizony, egyenesen a Tánáchból, a héber Bibliából, onnan is Ovadja (Abadiás) próféta könyvéből, amelynek az első (és egyetlen) fejezetében, a 20. sorban ez áll: „és Jeruzsálem száműzöttei, akik Szfárádban laknak”. Ez a babilóniai száműzetésre utal. Tény, hogy erec-jiszráeli zsidók már a második Templom idejében eljutottak a Földközi-tenger nyugati partjaira, a mai Spanyolországba. Az Abarbanel család hagyománya szerint nem is a második, hanem az első, a salamoni Templom idejében kerültek az Ibériai-félszigetre, és egyenesen Dávid király leszármazottainak tartják magulat.

Az újkorban Szfárádot egyértelműen Spanyolországgal azonosítják, a mai héber beszédben is. A „klasszikus” szefárdok azok a zsidók, illetve leszármazottaik, akiket 1492-ben üldöztek el Spanyolországból, és zömmel a Balkánon, Törökországban és kisebb részben Nyugat-Európában – főleg a zsidók iránt türelmes Hollandiában – telepedtek le. Az Angliába hosszú szünet után visszatelepült zsidóság jelenléte is a szefárd bevándorlással kezdődött, mint ahogyan Észak- és Dél-Amerika első zsidó polgárai is közülük kerültek ki.

Az európai eredetű szefárd zsidóság is megőrizte, éspedig évszázadokon át spanyolországi – pontosabban kasztíliai – őseinek nyelvét, amelyet hol ladino, hol judeoespañol néven neveznek. Gazdag zenei hagyományaik a romancierókban maradtak fenn.

Magyarországon szórványokban él kevés szefárd zsidó, főleg a történelmi Magyarország Délvidékén. A leghíresebb közülük – talán hallottak róla –: Herzl Tivadar. A németes név ellenére, amely állítólagos őse, Joszef Karo családnevének a fordítása (szív: németül Herz, spanyolul corazón). Bródy Sándor író is „török zsidókként” tartotta számon őseit.

Jemeniek – honnan a név?

Mózes első könyvéből. A Témán név többször is előfordul benne, hol mint Észáv (Ézsau) egyik leszármazottja, hol pedig „dél” értelemben. Vagyis mint földrajzi fogalom, Témán, magyarul Jemen a történelem hajnala óta ismert.

Az ott élő zsidók úgy tartják, hogy őseik már az első, salamoni Templom idején vándoroltak ide. Évszázadok múlva, a Második Templom lerombolása után, a ma ismert gálut (száműzetés) során a többség a Mediterráneum országaiba vagy Babilóniába (a mai Irakba) jutottak, míg kisebb zsidó csoportok dél (Arábia) felé vették az irányt. Az utóbbi csoportnak tulajdonítható, hogy a jemeni zsidók éppen úgy ismerték és művelték nemcsak a Tórát, de a Talmudot is.

A 12. században élt híres spanyol-zsidó utazó, a Tudélából való Binjámin beszámol róla, hogy megismert két jemeni testvért, akik Dávid királytól származtatják családjukat. A 13. században a bölcs Rambamtól (Majmonidész) kértek levélben tanácsot a háláchával, a zsidó vallási eljárásokkal kapcsolatban. Ez a legtávolabbi zsidó törzs tehát az akkor áthidalhatatlannak tűnő földrajzi távolság ellenére állandó kapcsolatban állt a zsidóság szellemi központjaival.

Az első újkori európaiak – általában orientalisták – a 18. századtól tájékoztattak a Jemenben és Adenben élő zsidó közösség létéről.

Akár földöntúli inspirációnak is vehető, hogy az első modern alija Erec-Jiszráélbe ugyanabban az évben, 1882-ben egyszerre indult Kelet-Európából és Jemenből anélkül, hogy a két csoportnak bármi tudomása lett volna a másik elindulásáról, de akár a létezéséről is!

Akárcsak Európából, Jemenből az alija több hullámban indult, de a legnagyobb kétségkívül Izrael Állam megalakulása után, 1949–50-ben zajlott, amikor a „Sasok szárnyain” művelet során repülőgépekkel hoztak mintegy 50 ezer embert az országba.

Megható az a gyerekes, naiv hit, ami ezeket az embereket bátorította, hogy beszálljank a vasmadárba, hiszen a tevén és a szamáron kívül közlekedési eszközként talán csak a hajót ismerték. Azt azonban tudták, hogy Jerusálájimban már Dávid fia kormányoz, aki maga is Dávid…

No de azt a gyakran idézett anekdotát, hogy a jemeniek odafenn, útközben fáztak a repülőn, ezért tábortüzet gyújtottak a vasmadáron – minden bizonnyal a legendák közé kell sorolni.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. februári számában.