Nevszu – magyar-etióp-izraeli krimi

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Nevszu – magyar-etióp-izraeli krimi

május 4, 2018 Cikkek Társadalom Új Kelet 0

A nyolcvanas évek elején vagyunk, egy afrikai faluban. Egy alig 14 éves kislány, Yabbay szüli első gyermekét, a nála pár évvel idősebb, a szülők által választott férjének. A faluban élő asszonyok és lányok közreműködésével, guggolva próbálja kinyomni vékony kis testéből a babát, de a feladat túl megerőltetőnek bizonyul számára – bár a baba feje már kibújt, Yabbay egyszerűen képtelen a széles vállakat és a baba testét is világra hozni. Majdnem egész nap szenvednek így, mire végre sikerül megszülni gyermekét.

A baba feje azonban már aggasztóan lila és puffadt. Úgy tűnik, halva született. Yabbay könyörög, hogy ne vegyék el, ne ássák még el. Az asszonyok ráhagyják azzal, hogy majd ha kisírta magát, ha megbékélt a valósággal, eltemetik az újszülöttet. Órákkal később, mikor jönnének, hogy elvigyék, a babát az alvó Yabbay karjában találják, aki meztelen felsőtestével melegíti a csupasz kis testet. A kisfiú feje már ép és formás, és hangos sírással jelzi, hogy itt élet indul, nem lesz temetés.

Így született Yabbay első gyermeke, akinek a M’negre nevet adta, ez azt jelenti: „Majd elmesélem neked.”

A kisfiú alig egyéves, amikor Yabbay hasonlóan szinte gyerek barátnője szintén pocakot növeszt, és a születendő gyermek apja: Yabbay férje. A kamasz férj beleszeretett a másik lányba, s a szerelem nevében elhagyja asszonyát és közös gyermeküket. Yabbay szülei már nem élnek, eddig a férj családjánál élt szolgasorban, és ezért még hálát is vártak tőle. Most azonban, hogy férje elhagyta, magukhoz vették az idősebb testvérei. A baba azonban a hűtlen férj családjáé, tehát ott maradt. A lányka, aki előbb lett anya, mint felnőtt, ezt soha nem tudta feldolgozni. Sokszor próbálta visszalopni gyermekét, sikertelenül. Még akkor is, amikor már új férjet találtak neki, de még akkor is, amikor kimenekítés céljából toboroztak zsidó családokat – de ez későbbi történet.

Arról mindenki tudott, hogy sok évvel korábban egy csapat zsidó férfi indult útnak, hogy eljusson az ígért megváltás földjére. Azóta időnként érkeztek ide izraeli zsidók, és elmesélték az amhara falu lakosainak, mekkora meglepetést okozott az a néhány túlélő, aki a csoportból gyalogosan végül eljutott Izraelbe, és ezzel felhívta az izraeli állam figyelmét az etiópiai zsidókra.

Etiópiában a vallás mindig harci terep volt. Az ország muzulmán vezetői állandó harcban álltak a keresztény vezetőkkel, s eközben az egész ország területén a saját hitüket és szokásaikat követő különböző törzsek is próbálták megtartani identitásukat. A zsidóság egyáltalán nem volt biztonságban, ezért az izraeli titkosszolgálat kezdte megszervezni az ott élő zsidók kimenekítését. Ehhez valamilyen nyilvántartásra volt szükség, de ahol a népesség írástudatlan, okmányok és dokumentumok nélkül él, ott ez nem egyszerű feladat. Az etiópok azonban hat generációra visszamenően számon szoktak tartani a családfájukat, pontosan emlékezve minden nagyszülőre és ükszülőre, ezzel pontosan meghatározva, ki a zsidó és ki nem.

A nyilvántartás összeállítása azonban sok évi munkát jelentett, ez idő alatt a zsidó családok már tudták, hogy majd egyszer jönni fognak értük, csak azt nem, hogy mikor és hogyan. Aztán egy éjszaka érkezett néhány hatalmas gyomrú katonai szállító repülőgép, és az alvásból felriasztott családokat kezdték felvezényelni rájuk. Aki tehette, felkapta, amit tudott, de néhány apróságnál alig többet. Ebben a pánikhangulatban Yabbay előtt felcsillant, hátha elviheti immár nyolc év körüli kisfiát. Rohant is érte, felkapta, futott a repülő felé, de a család elcsípte, a gyermeket elmarta tőle. Yabbay és a testvérei az egyik gépre kerültek, a gyerek a nagyszüleivel a másikra. Izraelbe érkezve is különböző városokban telepítették le a két családot, a kisfiút pedig, akinek azóta már született egy féltestvére a mostohaanyjától, a nagyszülők vették nevükre. Az apja új párja a hirtelen áttelepítés idején volt várandós a második gyermekével, aki a hosszú repülőúton, a gép fedélzetén látta meg a napvilágot. A kisfiú a nagyszülőkkel nőtt fel, családnevét is megváltoztatták – nagyapja után Szolomon lett.

Íme tehát egy körülbelül nyolcéves kisfiú, akinek családneve a nagyapja keresztneve, és akinek az apja a saját családnevüket – az új országban feleségként bejelentett új szerelmével – hat további gyermeknek adta tovább. Ez a történet csupán egy a számos ehhez hasonlóból, amilyeneket az Izraelben élő etióp zsidóság tart számon. Mikor köztük él az ember, és megismeri a családok tragédiáit, egy kicsit jobban megérti, hogy mennyire más világból jöttek az etióp zsidók ebbe az országba. Az egyszerű, analfabéta emberek, akik nem tudják gyerekeik pontos életkorát, sem a születésnapjukat, és ezért a személyi igazolványokban mindenkinek a 0000 év január 1-jét rögzítették születési dátumként, ezek az emberek szó szerint a megváltást várták a letelepedéstől Izraelben. Mivel olvasni nem tudták a Tórát, a vallás parancsolatait élőszóban adták tovább generációkon keresztül, így a mai napig is a zsidó vallás ősi formáját őrzik.

Ételeik és tradícióik egyszerűek és szinte változatlanul tükrözik annak a kornak az életformáját, amikor a tórai történetek íródtak. A közösséghez és a megszokott életformához való ragaszkodás jellemzi őket, és erősen afrikai viselkedésüket és gondolkodásmódjukat a több évtizedes izraeli élet sem volt képes túlzottan megváltoztatni. De azok a gyerekek, akik az első repülőkkel érkeztek, mint Szolomon, már a modern Izraelben nőttek fel, Izraelben jártak iskolákba, itt voltak katonák, tökéletesen beszélik a nyelvet és szinte teljesen beilleszkedtek. De a látszat sajnos csalóka, hiszen valójában a társadalom sem fogadta el őket teljes mértékben, és ők maguk sem tudtak maximálisan igazodni annak a világnak az elvárásaihoz, amiben felnőttek. Hiszen a szüleik és nagyszüleik nem tudták megadni nekik ugyanazt a családi és intellektuális hátteret, ami a modern izraeli családokban általános.

Bár az afrikai országokból érkezett (vagy olyan gyökerű) zsidók életformája is igazodott a többiekéhez, az utódok ma már elképzelni sem tudják, milyen lehet helyt állni az iskolákban írástudatlan szülőkkel a háttérben.

Bármennyire próbálja Izrael polgára bizonygatni, hogy elfogadja a fekete etióp zsidóságot, az etióp közösség mégis azt érzi, hogy nem teljes értékű része az országnak. Alig látni etióp politikusokat, ügyvédeket vagy orvosokat. Az iskolákban csak szenvedő fiataloknak szinte nem volt jövőképük, hiszen nem állt előttük példakép sem, akire felnézni lehetett volna. Az olyan gyerekek, mint Szolomon is volt a nyolcvanas évek végén, a gettószerű lakótelepeken, valódi szülői felügyelet nélkül nőtt fel, a korai züllés lehetőségét és alkoholba fojtott frusztrációt hordozva.

Az átlagos etióp család szoros közösség, hat gyerekkel, mélyen vallásos szülőkkel és nagyszülőkkel. A megélhetéshez mindkét szülő keményen dolgozik, a szaktudás és a műveltség hiánya miatt minimálbérért, gyakran több műszakos, 6-7 munkanapos beosztásban. Idejük sincs, pénzük sincs, hogy gyerekeiknek olyan neveltetést adjanak, mint amiben a többi izraeli gyerek részesül. A szerencsésebbek bentlakásos iskolákban kapjak meg a kulturális többletet, a kevésbé szerencsések a fiatalkorúak börtönében, ahova részeg verekedésért, vagy valami kisebb balhéért csukták be őket.

Szolomon (és korosztálya) tehát hiába érzi úgy, hogy ugyanúgy kéne kezelni, mint mindenki mást, ő maga keptelen ugyanazt a színvonalat nyújtani, mint akár egy marokkói kortársa, aki számára az elődök már megteremtettek a kellő alapokat. De az idő nagy úr, és az a generáció, amelyik már izraeli szemelyi igazolvánnyal, pontos születesi dátummal és héberül már perfektül beszélő, írni és olvasni tudó, izraeli kultúrában élő szülők gyermekeként született, más jövőképet lát. Egyre több munkakörben láthatjuk a fiatal etióp szülőket, akik az izraeli kultúrát próbálják minden erejükkel átadni gyerekeiknek. A mai etióp család kevesebb gyereket vállal, mert tudják, hogy el is kell tartani őket. Mivel a szülő iránti tisztelet erősen él az etióp közösségben, és a szülő a saját bőrén tanulta meg, hogy mi viszi előre az embert az életben, hatásosabban tereli a tanulás és a megfelelő magatartás felé az etióp-izraeli gyerekeket, akik így akár példát is mutathatnának az elszemtelenedő, ellustult fiatalok számára.

Az évek során megjelentek vegyes párok is, és ilyenkor a „másik szülő” hozza magával a saját kulturális hátterét. Szolomon (Szali) például egy olyan magyar lányra talált, aki tiniként hagyta el Magyarországot, és járta be a világot. Ez az Amerikában több évet élt, Izraelben sok éve letelepedett, de magyar gyökerű társ az itt megszokottnál is világiasabb kultúra viselkedési formáival ismertette meg az egykor jövőkép nélküli, de egyenlőségre vágyó Szalit.

Nézzünk messzebbre. Nem ismerek pontos felmérést, hogy hosszú távon mennyire sikeresek az ilyen vegyes párok. A személyes tapasztalatom szerint a nagy kulturális különbözőség miatt ezek a párok előbb-utóbb a legnagyobb jóindulat ellenére is szétesnek. Minél nagyobb a kulturális hátterek közötti különbség, annál nagyobb az esélye, hogy ez frusztrációt vált ki, és a kapcsolat végül fenntarthatatlanná válik. De mindkét fél rengeteget nyer és tanul az ilyen kapcsolatból, ezáltal pedig megértőbb, összetartóbb közösség születik. Ha pedig egy közös gyerek is születik, akkor az már igazi izraeli sikertörténet, hiszen Izraelben szinte mindenki valamilyen vegyes házasságból született ma már!

Kitérő: miért választottam a Nevszu címet történetemhez? Ilyen címmel fut valamelyik csatornán egy tévésorozat, etióp-askenázi vegyes házassággal, a különbségekből adódó mulatságos helyzetekkel. Persze tudjuk, nagyon szépen „ki van párnázva” a történet, hogy az átlag izraeli le tudja nyelni, és elfogadja a sorozatot.

Igen, Szali az apukája az én magyar-etióp-izraeli kisfiamnak. Ő a nagymamája szeme fénye, hiszen nemcsak hogy ő az első unokája, de ráadásul attól a fiától, akitől sok éve elszakították, és csak hosszú évek után tudtak újra megismerkedni. Mivel a nagymama a saját fiát már nem nevezheti el úgy, ahogy akarja, etióp szokás szerint unokájának amhara nyelven is adott nevet: M’negre. Azóta is, újra és újra elmeséli nekünk a történetét.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. februári számában.