A hetvenegyedik

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

A hetvenegyedik

április 11, 2019 Cikkek Featured Magazin Új Kelet 0

A múlt évben Izrael függetlenségének napját megelőzően hetven napig az izraelinfo.com hírportál naponta adott közre egy-egy írást azokról a magyar-zsidó emberekről, csoportokról, akik országunk eddigi hetven évében valamilyen területen kitűntek kimagasló eredményeikkel, életútjukkal.

Örömmel és büszkeséggel követtük a válogatás írásait, néha meg is lepődtünk, hogyha a már ismert nevek között ismeretlenekre bukkantunk. Tudjuk, hogy a hetvenből sokan kimaradtak, s közülük bármelyik lehetne a hetvenegyedik.

E sorok írója nagyon szerencsés embernek mondhatja magát. Alijázásom után olyan mentorok irányítása alatt kereshettem kenyeremet, mint dr. Arje Kaddar, az Izraeli Szemle alapító főszerkesztője, és a már hetvenegyediknek tekinthető Barkay Edit: ő irányította évtizedekig a WIZO haifai kirendeltségének népjóléti osztályát.

Barkay Edit – fotó: Gabi Barkay családi albumából

Már az állásinterjún sejthettem, hogy sok évnyi, közösen végzendő munka áll előttünk. Edit rögtön kijelentette, hogy bár nyelvi gyökereink közösek, mi ketten csakis héberül fogunk beszélni. Kompromisszumra csak akkor hajlandó, ha valamilyen bonyolultabb kifejezést kell elmagyaráznia.

Barkay Editre nagyon sokan emlékezhetnek jótevőjükként, miközben talán semmit sem tudtak róla. Áldásos munkája nyomán ha nem is látványos, de sorsuk javítását célzó változások történtek az életükben.

Öten alkottuk a csapatot, amely harcba szállt a haifai szegénység ellen. Nem anyagi áldozatokkal, vagy hókuszpókuszokkal, hanem az évek során 36-ra duzzadt projekttel, amelyhez a város önkormányzatának öt különböző helyen létrehozott népjóléti osztálya adta a szakmai irányítást, és a segítségre szoruló emberek, csoportok helyzetét is magasan képzett szociális munkások ismertették.

Kézzelfoghatóan érezhettük közös munkánk eredményét. Edit mindvégig hangsúlyozta, hogy a siker titka csakis az elkötelezettség és a jól irányított csapatmunka lehet. Öt iskola utáni napközi otthont működtettünk, létrehoztunk időseket és veszélyeztetett sorsú gyermekeket segítő központokat, sokféle tevékenységnek helyet adó női klubokat, izraeli zsidó és arab asszonyoknak baráti klubot, számukra emlékezetes közös kirándulásokat és nyaralásokat szerveztünk, otthont teremtettünk veszélybe került lányoknak… Munkánk lelke és éltető ereje Barkay Edit volt a nyolcvanas évektől 2003-as nyugdíjba vonulásáig.

Lélekről és éltető erőről beszéltem, pedig mi „csupán” fizetett alkalmazottak voltunk. Programjainkban azonban mindvégig számíthattunk 180-200 önkéntes segítségére is, akiknek szervezése, nyilvántartása, megfelelő munkával ellátása szintén ötünk feladata volt.

A nagy aliják, az időközben lezajlott gazdasági válságok, a nem megfelelő politikai vezetés (és még számtalan ok) miatt az ország népjóléti állapota sokat változott – és többnyire hátrányára. A statisztikák ma újra szegény és elszegényedő rétegekről beszélnek.

Barkay Edit okosan, következetesen, kemény kézzel irányított, de ugyanakkor óriási empátia és segítőkészség dolgozott benne. A lehető legjobbat, legtöbbet hozta ki önmagából és belőlünk, miközben egy életre barátokká váltunk.

Edit 1936-ban született Budapesten. Az unokák számára évekkel ezelőtt megírta emlékeit, természetesen héberül. Hogy Budapesten élő barátai is olvashassák, ennek egy részét közösen magyarra fordítottuk. A mi közös anyanyelvünkre…

„Első otthonom, ahová a szülészetről érkeztem, a Zsigmond [ma Frankel Leó] utca 49-es számú házban volt. Az utca és a házszám nem csupán egyszerű címet jelentett, hanem intézményt és közismert kulturális központot is. Az épület nem csak lakóhely volt, hanem ennél sokkal több.

Az 1928-ban épült hatemeletes ház U-alakban vette körül a már ott lévő stílszerű, szép zsidó templomot. (…) A ház kétemeletnyi magas, lenyűgöző bejárata a templommal szemben emelkedett, hat görögös stílusú oszlop díszítette. A lakók a hitközség dolgozói, rabbik, kántorok, a zsidóság szellemi vezetői és egyszerű zsidó emberek voltak, de keresztények is laktak az épületben. Különös légkör uralkodott itt, aki belépett, érezhette, hogy ez nem közönséges lakóház. (…) Szerettem ezt a házat! Szerettem az életemet benne!”

„Édesanyám szép, törékeny, sokféle tehetségű asszony, aki apám mellett megtalálta azt a biztonság- és boldogságérzést, amire gyermek- és serdülőkorától vágyott. Mindkét szülőm szeretettel és gondoskodással nevelt, mindketten az egyéniségüknek megfelelően. Anyám gondoskodott a rendről, tisztaságról, jó ételekről, a koromnak megfelelő foglalkozásról, a családi és baráti kapcsolatok fenntartásáról. Apám könyvekről és gyermekkori emlékeiről mesélt, játszott velem, úszni tanított, a kedvemért még egyszerű bűvészmutatványokat is megtanult, hogy elbűvöljön, és ez sikerült is neki. Tiszta szívemből, nagyon szerettem őt.”

Edit nagyapja, Parczel József a budai hitközség főjegyzője volt. Az ő fia, Parczel Sándor a Sorbonne-on tanult matematika–latin szakon, majd Budapestre visszatérve, s apja kérésének eleget téve lett a budai hitközség főkönyvelője és pénztárosa.

Edit szeretettel emlékezett egész életének legjobb barátjára, Vidor Annuskára.

„A házban lakó főrabbi, dr. Vidor Pál és dr. Vidor Zsuzsa kislányával, Annuskával különös, szinte testvéri kapcsolatba kerültünk, szüleink között is szoros barátság volt. (…) együtt küldtek bennünket Tante Franci és Tante Magda német nyelvű, zsidó óvodájába. Itt kellett németül tanulnunk, és a korunkbeliek tudásához szükséges alapokat megszereznünk. (…) itt éltük át az első szerelmet, amikor Annuska és én egy teljesen egyforma ikerpárba, Imibe és Gabiba szerettünk bele, (…) de nem mindig sikerült felismernünk a megfelelő kisfiút. Ez viharos vitákra adott alkalmat közöttünk.”

Még csak hatéves volt, amikor számára véget ért a boldog gyermekkor:

„Harmadszor és utoljára 1942-ben érkezett behívó, és onnan apám már többé nem jött vissza. Amikor a harmadik behívó érkezett, már felismertem a zöld lapot a postás kezében, már »tapasztal« hatéves nagylány voltam, és megértettem, hogy ez tragikus esemény számunkra. (…) Édesanyám is sírt, de a kedvemért uralkodni igyekezett magán. (…) Nem volt több énekszó és mesélés, nem volt nevetés többé.”

A következő évek minden nehézség és szörnyűség ellenére is emberformáló évek voltak. Háború, bombázás, menekülés és állandó veszélyek között édesanyja, Sárika és a zsenge korú kislány egymás támaszai voltak, míg aztán az ötvenes években az alijázás mellett döntöttek. Sárika néhány éve (2011-ben) halt meg.

Edit számára megkezdődtek a dolgos munkásévek. Amihez nyúlt, úgy végezte el, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Családot alapított, gyermeket nevelt, professzor férjének segítőtársa volt, és sokszor láthattam, hogy csak nevük említésére mosoly nyílt az arcokon.

Barkay Edit: egyike az örök, többnyire névtelen hetvenegyedikeknek…