Igazi vezeklés, őszinte jóvátétel

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Igazi vezeklés, őszinte jóvátétel

augusztus 9, 2019 Featured Magazin Spotlight Új Kelet 0

Naponta elmegyek az egyik jeruzsálemi kávéház előtt. Ilyenkor mindig eszembe jut a nap, amikor német szót hallva, megszólítottam a kávézó előtt üldögélő két házaspárt. Udvariasan megkérdeztem tőlük, honnan jöttek, mit keresnek éppen Jeruzsálemben. Elmondták, hogy évente jönnek látogatóba, egyszerűen azért, mert szeretik ezt az országot. Szó szót követett, ismeretség, majd barátság szövődött közöttünk. Figyelmesen hallgatták történeteimet a németektől elszenvedett időkről, a családomról, és arról, hogy Auschwitz és sok-sok szenvedés után egyedül tértem vissza szülőföldemre. Elmondtam, hogy az akkor 19 éves Gabi bátyám sorsa ismeretlen maradt előttem, de Évike kishúgom, anyám, apám Auschwitz áldozata lett. Új ismerőseim könnyes szemmel hallgatták történeteimet. Nem gondoltam volna, hogy a tőlem hallottakat szívükbe-agyukba vésték. Bár címeket, telefonszámokat cseréltünk, nem számítottam arra, hogy a találkozásnak folytatása lesz…

Hónapokkal később írásban értesítettek, hogy Kun Gábor bátyám hol és hogyan vesztette fiatal életét. Kiderült, hogy újdonsült német ismerőseim a tőlem kapott adatok nyomán kutatásokat végeztek, és végre, annyi év után megtudhattam, hol nyugszanak testvérem földi maradványai, együtt a többi háromszáz, szintén Magyarországról elhurcolt munkaszolgálatossal. Megkaptam a KL Flossenburg területén elpusztított fiatalok teljes névsorát, rajta a fivérem nevével, aki 1944. december 10-én Jude megjelöléssel vesztette életét…

A kapcsolatot azóta is tartjuk, évente meglátogatnak, és én tovább mesélem nekik életem epizódjait. Egyikük, Erling Eichholz szinte már családtaggá vált, azóta is követi-kutatja közvetlen és távolabbi családtagjaim történetét. Egyik levelében megemlítette, hogy idén, május másodikán részt vesznek Bergen-Belsen 1945-ös felszabadításának emléknapján, ahol ő maga olvassa fel a tőlem hallott egyik történetet: az átélt szörnyűségek utáni találkozásomat nagyanyámmal és unokatestvéreimmel.

Schnapp Lea - Az igazi oszinte jovatetel - Erling levele

Erling levele

*  *  *

Nagyszüleim Makón éltek, mintegy 90 kilométerre Kiskunfélegyházától, ahol szüleim nevelték három gyermeküket, Gabit, Leát és Évikét. Közülük – mint említettem – egyedül én maradtam életben. A makói zsidókat nem Auschwitzba hurcolták, hanem „csak” Bergen-Belsenbe. Így maradt életben nagyanyám három unokával és menyével, akinek férje és nagymama egyetlen fia, Hermann munkaszolgálatban pusztult el.

Német barátunknak, Erling Eichholznak az emléknapon elmondott szavaival folytatom:

A Dél-Magyarországról, Makó városából elhurcolt Klein Julika Bergen-Belsenben dolgozott, a szekér elé lovak helyett fogva húzta a terhet. A tábor felszabadításakor harminc kilót nyomott. Bergen-Belsen foglyait az amerikai felszabadítók Hillersleben város kórházában, illetve ottani lakásokban szállásolták el, gondoskodtak felépülésükről, és közben igyekeztek híreket szolgáltatni számukra a még életben lévő családtagokról.

Hangosbemondón hangzott el a túlélők neve és holléte, így jutott a nagymama, Klein Julika tudomására, hogy Kun Lea nevű unokája Salzwedelben szabadult fel, szintén az amerikaiak jóvoltából. Auschwitz után ugyanis mi Salzwedelben, egy földalatti gyárban dolgoztunk, és csak a csoda néhány pillanata mentett meg bennünket a kivégzéstől, amikor amerikai katonák jelentek meg, fegyvert fogtak őrzőinkre, és közölték, hogy szabadok vagyunk.

Nevem hallatán nagymama tolmácsot kért, és azt kérte, hogy unokáját mielőbb hozzák a család közelébe. Napok múltán én hallottam a nevem a hangszóróból – azonnali jelentkezésre szólítottak fel. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, de két katona autóba ültetett két másik lánnyal együtt, és mosolygós kedvesség, egy tábla csokoládé, valamint egy órányi utazás után már ott álltam nagyanyám előtt, akinek első kérdése az volt, hogy hol van az édesanyám – az ő leánya, drága Margitkája.

A viszontlátás örömteli pillanatában nem mondhattam, hogy szüleimet és kishúgomat gázzal pusztították el a gyilkosaink, így csak ennyit válaszoltam: Ő is jönni fog…

Nagymama soha nem bocsátotta meg nekem ezt a hazugságot…

Erling találkozásunk történetét részletesebben mondotta el, én most csak rövidebben foglalom össze a folytatást, amelynek a főszereplője nagymamám. Szétbombázott, alig járható utakon jutottunk vissza Magyarországra. Csak ott fogtam fel, hogy már semmi sem olyan, mint régen: elrabolták a szeretteimet és az ifjúságom legszebbnek ígérkező éveit.

A Bergen-Belsenben felszabadított három kis unokatestvérem, az alig ötéves kis Gabi, a nyolcéves Marika és az egy évvel idősebb Kati végül az Aliját Hanoárral érkeztek Izraelbe. Nagymama is utánuk jött, miután kiharcolta magának az útlevelet és a távozás jogát. Amikor a haifai kikötőbe érkezett, mindannyian ott voltunk: a három megmentett unoka meg én – már magam is anyaként. Még hat évig élhetett velünk, szeretetben, megbecsülésben.

Sírkövére, a Bnéj Brák-i temetőben bevésettük meggyilkolt gyermekeinek és férjének, a drága nagypapának nevét, akit magyar csendőrök hurcoltak el makói rádióüzletéből, mert az volt a „bűne”, hogy angol rádiót hallgatott…

Itt is megköszönöm drága német barátomnak, Erling Eichholznak az őszinte együttérzést, drága emlékeink megőrzését. Ez az igazi jóvátétel…