Valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Izraeli magyar nyelvű független nyomtatott lap

Valami furcsa és megmagyarázhatatlan

február 21, 2020 Blog Featured Magazin Spotlight Új Kelet 0
Anya gyermekével

Van valami ebben az anyaság kontra dolgozó nő dologban, amiről mintha nem esne elég szó. Vagy csak nekem kerülte el a figyelmemet egészen addig, amíg bele nem csöppentem magam is. Az világos, hogy a munkát hosszabb-rövidebb időre abba kell hagyni, amikor megszületik a kicsi. Esetleg már valamivel előbb is – nekem ez nem jött össze. Amikor éjfélkor elfolyt a magzatvíz, én meg a leendő apuka versenyben írtuk az üzeneteket a kollégáinknak, hogy mire nem jutott már idő, és mit csináljanak meg nagyon sürgősen, holnap meg holnapután.

Ha minden jól megy, világra jön az édes csöpp teremtmény, általában az anyuka marad otthon vele, és megpróbálja ellátni az összes testi-lelki igényét. Ez az időszak – amit megdöbbentő módon héberül szülési szabadságnak hívnak, mintha csak nyaralni menne az ember, de erről majd máskor – egyszer csak véget ér. Nálam tizenöt hónapig tartott az idő, amit főleg a babával töltöttem, és csak negyed-, harmad-, majd az utolsó félévben már félállásban dolgoztam mellette. Ezzel a szerencsések (vagy más szemszögből, a kitartók) közé tartozom Izraelben, ahol a legtöbben 5-6 hónap után visszamennek teljes munkaidőre.

Amíg elsősorban Tamarával voltam otthon, az időt elég lazán kezeltük, a négy órát, amit a gondozó nénivel töltött, kezdhettük kilenckor, tízkor vagy tizenegykor. Magamnak jobban meg tudtam bocsátani, ha abba a négy órába nem fért bele minden, amit terveztem, és azt is, ha utána még a babával a háttérben mosogattam, teregettem, telefonáltam, ügyet intéztem.

Amikor szeptember elsejével Tamara bölcsis lett, úgy hittem, minden megváltozik. Visszatérek az élet porondjára, mint teljes munkaidős, intellektuális és egyéb erejének a teljében lévő nő. Lesz mindenre időm, hiszen az eddigi heti 15 helyett 40 órában lesz valaki más a gyerekemmel.

Aztán persze dehogy. Az, hogy az ébren töltött óráinak több mint felét nem velem, velünk tölti, az időmilliomosság élménye helyett (vagy talán mellett) jó adag hiányt is hozott magával. Az időérzékelésünk megváltozott – most én vagyok az, aki még szavakkal ugyan annyira nem, de sürgetem a reggeli ceremóniát, hiszen legalább kilencre, a reggelire, mégiscsak oda kellene érni a bölcsibe. Úgy gondoltam, hogy újra csúcson lesz az intellektusom is – és bizonyos szempontból így is van, hiszen soha nem kellett még ennyi mindent egyszerre fejben tartanom –, és minden második nap tényleg úgy érzem, mintha megmásztam volna a Himaláját. Hiszen sikerült időben mosni, lett meleg vacsora, időben elmentünk a védőnőhöz, és még anyukámmal is összejött a Skype! Na, de amikor ebből a hatalmas hegyből a kollégák csak a munkára fordított energiát és időt látják, akkor bizony néha az az érzésem – és sajnos az övék is –, hogy a Himalája helyett a János-hegyen, esetleg a Herzl-hegy tetején üldögélek.

Meg tudom érteni őket. Ugyanakkor egyelőre nincs megoldásom arra, hogyan lehetne mégis mindent időben elvégezni, és persze a legjobb színvonalon. Vagy ha azt nem is, akkor legalább megbékélni azzal, hogy nem jött minden össze.

Azt meg végiggondolni sem nagyon merem, mi történik majd, amikor hirtelen testvérkéje is születik ennek az első gyereknek.